Sokszor elmeséltük már, hogy lettünk coach-ok és hogy kezdtünk el együtt dolgozni mi, a Tree Vision kétfős ’csapata’. Ne gondoljátok, hogy ez olyan magától értetődő volt és azt sem, hogy egyszercsak leültünk, kitaláltuk és másnap elkezdtük megvalósítani. Ez nagyon ritkán történik így. Legalábbis a jó, sikeres történetekben. De még a mesékben sem!

Számtalanszor megtapasztaltuk az elmúlt években, milyen sokan küzdenek azzal, hogy szeretnének belevágni valamibe, de nem megy. Hogy mi az oka?

  • lehet, hogy nincs meg hozzá az önbizalom, a hit;
  • inkább kényelmesebb egy álomvilágban élni, néha vizionálni, milyen jó is lenne ott, úgy, más életet élve;
  • nem tudják, mi kellene legyen az első lépés, nem biztosak benne, jó-e valóban az az irány;
  • félnek a kudarctól;
  • lustaság, passzivitás;

és még számtalan lehetőség, magyarázat.

Aztán sokszor elég látni valakit, aki megcsinálta, találkozni valakivel, aki ennél sokkal bátrabb váltást is ’túlélt’, elszégyellni magunkat attól, hogy mi csak ott szuttyogunk a magunk kis témáján, miközben mások hegyeket visznek arrébb, bátran meglépik a szükséges lépéseket, elégedetten élnek, megkeresik azt, amire vágynak.

Februárban lesz hét éve, hogy egy induló coaching alapképzésen (Lemma Coaching, Wiesner Edit) elkezdtünk ismerkedni a coaching titkaival. Véletlenül épp oda jelentkeztünk mindketten, István is, én is. Mindketten úgy mentünk oda, hogy nem voltunk egyedül. Én egy régi kedves kollégával egyszerre vágtam bele (ő találta ezt a képzést, azóta is hálás vagyok érte neked, Csuport Laci!!), István pedig a párjával, Zsuzsival. Azt hiszem, akkor még mindkettőnkre nagyon ránk fért egy kis erősítés… (azóta meg is tanultuk, támogatás nélkül semmi sem megy!).

Jó csoport jött össze, fantasztikus napokat éltünk át együtt, mint ahogyan később is, a team coaching és a vezetőfejlesztő képzések során is folytatásban (de mindig Editnél). Ott már a ’párjaink’ nem tartottak velünk, de mi igen, csináltuk tovább és újabb szuper csoportoknak lehettünk így a tagjai, aktív részesei. És sokat tanultunk. Elsősorban magunkról (szerintem). Persze technikákat, módszereket, pszichológiai hátteret, coach-os magatartást, szabályrendszert, működésmódot, etikai alapokat stb-t.

Aztán az élet úgy hozta, hogy szinte véletlenül (bár ilyenek valójában nincsenek) kitaláltunk egy jó kis módszertant, a Tree Vision-t, amit aztán a pozitív visszajelzéseknek hála, felbuzdulva a sikereken, továbbfejlesztettünk és a védjegyünkké tettünk azóta. A köztes életben úgy alakult, mindketten átéltünk egy-egy krízist a magánéletünkben, egészségügyi, kapcsolati gödrökben jártunk, amelyekből segítettünk egymásnak kimászni, tartottuk egymásban az erőt. Olyan volt ez egy kicsit, mintha kaptunk volna az élettől egy jó nagy feladatot (mint a mesehősök, vagy éppen a Hős útjának főszereplője), amit ha mindketten jól teljesítünk egymás felé (oda-vissza, hogy meglegyen az adok-kapok egyensúlya, mint a rendszerszemlélet egyik legfőbb alaptörvénye), akkor pipa, mehetünk tovább az utunkon. Szerintem jól teljesítettünk. Egyszer István meg is fogalmazta, olyan érzése van, mintha a húga lennék. Tudjuk, a testvérek kapcsolata is összetett, de szerintünk alapvetően: véd- és dacszövetség, őszinteségen alapul, megmondjuk egymásnak amit gondolunk, nem kell mindig egyformán szeretni egymást, nem kell mindig együtt lenni sem, lehetnek külön utak, külön kalandok, saját magánélet, de tudjuk, számíthatunk is egymásra.

Most, így az évváltáskor, ahogy visszanéztem az elmúlt évre, feltettem Istvánnak is a kérdést, hogy látja az elmúlt évet (éveket), hogy látja a kettőnk kapcsolatát, hogy értékeli az utat, amit együtt megtettünk.

Olyan jókat mondott, hogy gondoltam, meg is osztom veletek, talán jó, ha tudjátok, ha kicsit beleláttok a mi munkánkba, kapcsolatunkba. Hallgassátok, mi hangzott el a kulisszák mögött!

Íme, István szavai:

„Gondolkodtam, hogy is volt ez és így visszamenőleg azt látom, a mi alkotó párosunk attól ilyen jó, mert félig tudatosan, félig ösztönösen (vagyis szívből! – teszem hozzá én, K.É. coach…) alakítottuk ki szimpátia és nagyon hasonló gondolkodásmód, világnézet, erkölcsi értékek, hasonló tapasztalat és elkötelezettség okán. Ezek a mi párosunk megtartó erői, és ebben nem látok sem expozíciós veszélyt, sem elsekélyesedést, hanem inkább egy biztos bázist a közös fennmaradásunknak. Természetesen és szerencsére (!) nem mindent látunk azonosan, vannak a másképp látásból is és a személyiségünkből is fakadó eltérő véleményeink (és néha korlátaink is), de ez is inkább erőforrás, mert nekem jól jön a te két lábon álló nézetvilágod, én meg néha túlságosan is, de mindenképp bátrabban képviselek kicsit - hogy úgy mondjam - szofisztikáltabb nézeteket is, de ez így van jól. Nekem kellenek a te fékeid és ellensúlyaid, de én meg azt hiszem, hogy az ügyfelek egy jó részében tudok generálni általuk is érzett, de ki nem mondott gondolatokat, érzéseket, sejtéseket, és ezeket jó érzés néha visszahallanom.

Tehát azt gondolom, személyes oldalról megvannak a továbbfejlődésünk lehetőségei, a szubjektumunk, tudásbázisunk, tapasztalati raktárkészletünk, amelyekre alapozhatunk. Az is jó, hogy mindketten tudjuk, ez jó alap a továbbfejlődéshez, de sok munka is áll még előttünk, és szeretünk tanulni. Jó, hogy látjuk az elkövetkező hónapokban megtervezett lépéseket, programokat, amelyekkel folytatjuk a munkát.”

Szóval ez az! Ilyen frappánsan, lényeglátóan kevesen tudnak fogalmazni, mint István!

Reméljük, az idén is sok új partnerünk, üzletfelünk és egyéni coachee-nk tapasztalja meg a fentiekben rejlő igazságot, azt, hogy ez a coaching nem egy divatos hóbort, hanem egy komoly meló, nagy szembenézés önmagunkkal, felismerések és ahá-k folyamata.

De ami a legfontosabb: a leghőbb vágyunk 2019-re is, hogy sok sikerhez tegyünk hozzá kicsit mi is, hogy lássuk a programjainkon résztvevőkön az elszántságot, hogy igenis, megteszik, elkezdik…, hogy amikor hosszabb idő után találkozunk akár a Klubunkban, akár valahol csak úgy véletlenül, hallhassuk azokat a mondatokat, amelyek így szoktak valahogy kezdődni:

"nagyon hálás vagyok nektek, hogy akkor azt mondtátok/segítettetek ráébredni/megmutattátok/segítettetek elindulni… stb." - Szerencsére sok ilyen mondat elhangzott már és hiába tartunk a bűvös 7-es évnél, eszünkben sincs feladni, egyre jobban hiszünk mi is abban, ez egy szuper dolog, a coaching – ahogy mi csináljuk és ahogy más, profi kollégák szintén - sokat tud segíteni! Leginkább abban a bizonyos döntésben, a kezdeti elköteleződésben, az első lépések megtételében. Ha ez megvan, utána már szinte gyerekjáték...

Mi a magunk módján, a saját személyiségünkből kiindulva dolgozunk, ami – lássuk be – minden coach-nál az elsődleges munkaeszköz és a hitelesség legfőbb forrása.

 

Boldog, sikeres 2019-es évet kívánunk!

Ha gondoljátok, mi is tudunk segíteni benne!

Elsőként talán iratkozzatok fel a hírlevelünkre, nézzetek rá programjainkra és eldönthetitek, megszólít-e valamelyik témánk.

Hírlevél feliratkozás

 

 

 


Tetszett a cikk? Jöhet még ilyen?

Ne maradj le semmiről! Iratkozz fel hírlevelünkre és kb. 2 heti rendszerességgel elküldjük Neked az összes újdonságot!

Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!
Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!
Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!

Soha nem küldünk spam-et! Adataidat nagy gondossággal kezeljük és természetesen harmadik félnek nem adjuk át. Megfelelünk a GDPR előírásainak! Az Adatvédelmi Tájékoztatónkban részletesen olvashatsz adatkezelési gyakorlatunkról.

Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!
Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!

a szerző

Éva Koskovics

Közgazdász végzettséggel pénzügyi területről váltott és képezte át magát coach-nak, hogy empátiájával és tudásával segíthessen másoknak túlhaladni önmagukat. Ezen felül rendszeresen publikál a Lelki Zóna blogon és saját szakmai blogján.
Közgazdász végzettséggel pénzügyi területről váltott és képezte át magát coach-nak, hogy empátiájával és tudásával segíthessen másoknak túlhaladni önmagukat. Ezen felül rendszeresen publikál a Lelki Zóna blogon és saját szakmai blogján.

közösségi médiák